Vers, valóság, világ

Szabó Lőrinc:

MEGINT VAS-KORBAN

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,

zendülj föl újra, tompán, komoran:

rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,

hogy lássalak, érezzelek, s ne csak

semmiből épült bástya légy

a tiszta ész üres tereiben.

Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,

mint mennydörgés a csöndet, mert csak így

leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:

test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is

csak így lesz kard, kezembe fogható!

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok

vonaglanak: zugaikban az Ember

vert kutyaként nyaldossa sebeit

és az idő korbácsa szakadatlan

csattog a Föld fekélyes tetemén.

Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon

élnek még őrök, kik tudják, új nép

születik a ma piszkos özönéből,

új nép, melynek, midőn ítéletet mond

elődei fölött, minden szava

félelmes és sötét lesz, mint a vas.

III.

A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…

Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,

hisz az idő vörös-fehér dühe

vasdobokon veri már az utolsó

ítélet indulóit… Rajta! rajta!

nincs arany és nincs csillogás, az ember

undorodik magába s másba nézni,

undorodik a kificamodott

világ minden tükrétől… Rajta! rajta!:

a síp torka barbár dalt csikorogjon

sikítva és zörögve! Mért siratni

a multat? Úgyis túlüvölt

a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a

nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,

nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,

vaskorban élünk: nincs mit menteni.