HTML

Vers, valóság, világ

"A világ nem tart formát, csak a vers." (Radnóti Miklós)

Friss topikok

Linkblog

2010.04.13. 22:40 Alan

Esős napon

 Szabó Lőrinc:

Elmentél, s megnémult a táj
– Szkadzon –

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
 

Szólj hozzá!


2010.04.13. 22:17 Alan

Magyarul is...

Keats: Óda egy görög vázához

Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség s szép igazság! - sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

Fordította: Tóth Árpád

Szólj hozzá!


2010.04.13. 20:15 Alan

Valóság a vers mögött

John Keats:

Ode on a Grecian Urn

THOU still unravish'd bride of quietness,
Thou foster-child of Silence and slow Time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fringed legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In Tempe or the dales of Arcady?
What men or gods are these? What maidens loth?
What mad pursuit? What struggle to escape?
What pipes and timbrels? What wild ecstasy?

Heard melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear'd,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave 15
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold Lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal—yet, do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
For ever wilt thou love, and she be fair! 20

Ah, happy, happy boughs! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the Spring adieu;
And, happy melodist, unwearièd,
For ever piping songs for ever new;
More happy love! more happy, happy love! 25
For ever warm and still to be enjoy'd,
For ever panting, and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high-sorrowful and cloy'd,
A burning forehead, and a parching tongue.

Who are these coming to the sacrifice?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead'st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest?
What little town by river or sea-shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of its folk, this pious morn?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul, to tell
Why thou art desolate, can e'er return.

O Attic shape! fair attitude! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form! dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold Pastoral!
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst of other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say'st,
'Beauty is truth, truth beauty,—that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.'

 

Szólj hozzá!


2010.04.13. 14:12 Alan

Háttér

 en.wikipedia.org/wiki/Ekphrasis

Szólj hozzá!


2010.04.13. 08:11 Alan

Új kezdet

József Attila: A Dunánál

(részlet)

 


Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
 

Szólj hozzá!


2010.04.12. 23:08 Alan

A Poem by Attila József in English

Attila József:

Consciousness

Eszmélet

                      1.

The dawn dissevers earth and skies
and at its pure and lovely bidding
the children and the dragonflies
twirl out into the sunworld's budding;
no vapor dims the air's receding,
a twinkling lightness buoys the eyes!
Last night into their trees were gliding
the leaves, like tiny butterflies.


                      2.

Blue, yellow, red, they flocked my dream,
smudged images the mind had taken,
I felt the cosmic order gleam -
and not a speck of dust was shaken.
My dream's a floating shade; I waken;
order is but an iron regime.
By day, the moon's my body's beacon,
by night, an inner sun will burn.


                      3.

I'm gaunt, sometimes bread's all I touch,
I seek amid this trivial chatter
unrecompensed, and yearn to clutch,
what has more truth than dice, more matter.
No roast rib warms my mouth and platter,
no child my heart, forgoing such -
the cat can't both, how deft a ratter,
inside and outside make her catch.


                      4.

Just like split firewood stacked together,
the universe embraces all,
so that each object holds the other
confined by pressures mutual,
all things ordained, reciprocal.
Only unbeing can branch and feather,
only becoming blooms at all;
what is must break, or fade, or wither.


                      5.

Down by the branched marshaling-yard
I lurked behind a root, fear-stricken,
of silence was the living shard,
I tasted grey and weird-sweet lichen.
I saw a shadow leap and thicken:
it was the shadow of the guard -
did he suspect? - watched his shade quicken
upon the heaped coal dew-bestarred.


                      6.

Inside there is a world of pain,
outside is only explanation.
The world's your scab, the outer stain,
your soul's the fever-inflammation.
Jailed by your heart's own insurrection,
you're only free when you refrain,
nor build so fine a habitation,
the landlord takes it back again.


                      7.

I stared from underneath the evening
into the cogwheel of the sky -
the loom of all the past was weaving
law from those glimmery threads, and I
looked up again into the sky
from underneath the steams of dreaming
and saw that always, by and by,
the weft of law is torn, unseaming.


                      8.

Silence gave ear: the clock struck one.
Maybe you could go back to boydom;
walled in with concrete dank and wan,
maybe imagine hints of freedom.
And now I stand, and through the sky-dome
the stars, the Dippers, shine and burn
like bars, the sign of jail and thraldom,
above a silent cell of stone.


                      9.

I've heard the crying of the steel,
I've heard the laugh of rain, its pattern;
I've seen the past burst through its seal:
only illusions are forgotten,
for naught but love was I begotten,
bent, though, beneath my burdens' wheel -
why must we forge such weapons, flatten
the gold awareness of the real?


                      10.

He only is a man, who knows
there is no mother and no father,
that death is only what he owes
and life's a bonus altogether,
returns his find to its bequeather,
holding it only till he goes;
nor to himself, nor to another,
takes on a god's or pastor's pose.


                      11.

I've seen what they call happiness:
soft, blonde, it weighed two hundred kilos;
it waddled smiling on the grass,
its tail a curl between two pillows.
Its lukewarm puddle glowed with yellows,
it blinked and grunted at me - yes,
I still remember where it wallows,
touched by the dawns of blissfulness.


                      12.

I live beside the tracks, where I
can see the trains pass through the station.
I see the brilliant windows fly
in floating dark and dim privation.
Through the eternal night's negation
just so the lit-up days rush by;
in all the cars' illumination,
silent, resting my elbow, I.

                                                    (1934)

Szólj hozzá!


2010.04.09. 16:55 Alan

Mahon új kötetéből az első vers

Air India

Delhi-Heathrow

A haughty camel train in the rush hour,
a holy cow chewing a cardboard box,
sand-thudding fruit, a dusty star —
these are the images that recur,
and the new office blocks.

Sand-scraping branches making namaskar
to the brown sea from a "Bounty"-wrapper beach,
a nipper's goofy toy inflatable shark,
idle kites circling a railway bridge,
old Delhi after dark;

a woodsmoke evening, the pink architecture,
moth-fluttering crowds around the sanctuary
where six-branched Shiva sits like a gilt candlestick,
some hunched-up creature watching
the sunrise from a cedar tree . . .

But the clearest picture
is a weed-trailing yard of wood and brick
up a dim lane behind a bicycle shop
with a quick monkey, rhesus or macaque,
clinging for dear life to a water pipe,
the slowly dripping tap.

Szólj hozzá!


2010.04.09. 11:49 Alan

Kezdet

William Blake:

A TAVASZHOZ


Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh, Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

Szabó Lőrinc 

Szólj hozzá!


2010.04.06. 11:41 Alan

Tavaszi csoda

Szabó Lőrinc:

Versek a havasról
(részlet)

II.
Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2010.03.22. 07:48 Alan

Tavaszkezdet reggel

Szabó Lőrinc:


Hajnal a nagyvárosban


Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.

Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.

Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,

tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.

Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,

fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát

festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés

olt ki egy óra mulva, a
reggel induló áradata,

a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,

a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,

messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem

az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,

kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan

isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.
 

 

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása