Vers, valóság, világ

Már levetkőztem. De fejem golyóján
nem kopog még az álom anyja-apja.
A nyakkendőm, mint hullámzó kígyó, rám
sziszeg s ha elszundítanék: bekapna.
A csöndben úgy ketyeg az aranyórám,
mint hogyha ezüst jégeső szakadna,
égből-hasadva hullna szakadatlan
s alattam folyna recsegő patakban.

Az elejtett olló megáll a fában,
belészúródva, finoman remegve
most vár és vár, függélyesen, magában,
hogy kinek lesz őt lenyugtatni kedve –
ekképpen élek én is általában,
álmatlanúl, szédülve, megrekedve.
Nem enged engem aludni a lélek:
inkább az üres szobáról beszélek.

Leány lakott ott. Matematikus volt.
Únta a mindig-egy-arcú időket.
Fejében képletek nyírt nyája kussolt
és vizsgakor mind kihajtotta őket.
Elhiheted, hogy ritka-fajta hús volt,
ha szereted a bátor, furcsa nőket.
De gyereket ígért neki a gólya,
most üres a szoba és nincs lakója.

Hüvös emléke még arcomba illant,
hogy a lakást multkor meglátogattam:
az áporodott, titkos női illat
megrögződött a vak-nyirkú falakban,
itt ő oltotta utólszor a villanyt,
itt őt takarta utólszor a paplan,
róla mesélt a kulcslyuk csorba rése
s a szú úgy szólt, mint az ő szívverése.

Itt a dívány, ez a jóvérü kanca:
mindig nyerített, nyihogott, viharzott,
ha az albérlő okos gyermekarca
végigsúrolt egy-egy tört férfiarcot.
Itt ültünk cigarettafüst-habarcsba
és meg néha, tréfából szivarzott
s az omlatag füstből úgy nevetett rám,
akár egy édes trafikáru-reklám.

Hát ennek vége. Az ajtót bezártam,
haza-indultam, a kulcsot beadtam.
Cipőm fuldoklott és csuklott a sárban
és sűrű mustot sajtolt a latyakban.
Így mendegéltem a kültelki árban
s rámjött az ötperc s gyötört szakadatlan
és nem gondoltam már arra a lényre,
kit elvesztettem – nem: csak hült helyére.

A bolondóra kongott szakadatlan:
hideg a párnája... hideg a párnám...
lám, én egy üres szobát visszahagytam
és lám, egy másik üres szoba vár rám.
Kibírhatatlan és kimondhatatlan:
(hát nincs itt bárka? és nincs itt szivárvány?)
utunk csak egy – és ketté sose válik:
üres szobától az üres szobáig!

Éreztem, valami nem-jó kerülget:
a járókelők mind kést rejtegettek,
a sarki-lámpák fény-eres, kidülledt
szemekkel lassan felém-lépegettek,
a házak csónakokként félredültek,
majd eltemettek, fölöttem-lebegtek
– és ama nőhöz a kínok egébe
röppent a számról egy íly ima-féle:

Felséges istennőm, kegyes cselédem,
te balzsam-gejzir, te jótékony álom,
ki két lénnyé válsz a fájás hevében
s finom pengék közt győzöl a halálon:
légy pásztor-csillagom, ékes vezérem,
szobád s szobám közt ne hagyj itt megállnom,
mert az utam két vége, összecsapva,
szétmorzsol engem száz dirib-darabra! –

De hagyjuk ezt. – (Halványuló kisértet,
kis kékharisnya: milyen virradat hoz
magányom tinta-kék tükrébe téged?
Fák fogyó árnya, hűs emlék: mutatkozz.)
A tudományhoz, művészethez értett
s a sporthoz és a legújabb divathoz.
Jóképű nő volt s férfi-módra ember:
társakra nem lelt, csak a szerelemben.

Minkovszkijról és Einsteinről vitáztunk,
így szálltunk föl a plusz- és minusz-éjbe,
az érzelemre és a békére ráúnt
hanyatló éj két csapzott denevére –
de sejted, merre pihent meg a szárnyunk
és ugye sejted, hogy mi lett a vége?
hogy azt tettük, pihegve és nevetve,
mit például a sintér is tehetne.

Plusz?... minusz?... – Előbb még az égbe jártam
(nem a szerelmesek rózsa-egében:
embertelen és nemtelen világban,
a tudás naivan-bölcs édenében)
és azután, emberré visszaváltan,
virágok-barmok része lett a részem...
Milyen betegség ez, micsoda pestis,
hogy ha a lélek végzett: jön a test is?

Mikor üres lett mögöttem az ég fenn
s a föld üresen várt, mint a vakablak:
csak pillanatig tartott ívelésem –
az ég s a föld kétoldalt rámszakadtak!
Most tán megérted, amiről beszéltem,
tudod: mikor a szobák összecsapnak...!
Mert nincs ám messze innentől odáig:
üres szobától az üres szobáig!

Weöres Sándor: Az üres szoba
(részlet)