Vers, valóság, világ

Lehet, hogy furcsa lesz, és átmegyünk egy kicsit én-blogba, de azért majd igyekszem a lényeget, a verset nem kihagyni.

Annyiszor mondtam már, éreztem már idén, hogy egyes napokban annyira összesűrűsödik minden, mint a sorozatfinálékban. Persze, a jó sorozatokban (pl. Az elnök emberei, Hősök vagy épp a House). Idén már két évadzárón vagyok túl, de a mostani, a harmadik már engem is igencsak megviselt. Kezdve azzal, hogy most nem tudok aludni, mert... no, majd egyszer kiderül.

Csütörtökre nagyjából a következő események jutatottak:
1. sorsdöntő szavazás a jövőről
2. szakértői vélemény elkészítése
3. 3 fős csapatunk 2 fősre csökkenése
4. végezetül valamennyi munkaanyag és notebook eltűnése egy betörés miatt...

És akkor még nem is mondtam, hogy hat nap helyett másfél hónapig javítják a kocsimat... A baleset óta...

És akkor most nézzük azt a két hangulatot, amely ma keveredett, és amely megmutatja, hogyan függ össze vers, valóság, világ:

A)

Tomas Venclova

Sestina


Hat óra fele jár, a befagyott út
Északnak tér. Csörömpölnek a láncok
A gumikon. Mint tó tükre, a visszhang
Fémesen villog, elhalkulva szemközt.
A márciusi roskadt, sebhelyes hó
Még betakarná, be, a romos erdőt.

Mint komp, mely átszeli a rideg erdőt,
A tekintet kiköt. Vonzza a tárt út,
A sokszorosan maga-tükröző hó,
És vonzzák az egyhangú nyírfa-láncok.
A ritkás ködből kútgém nő ki, szemközt
Üres ház. Minden más: csak puszta visszhang

És lég-bogok. Céltalan, kósza visszhang,
Nem is létezik, zúgatja az erdőt.
Grafit-tükör fekete fénye szemközt
Ős sötéttel. Ez adatott nekünk: út,
És égmagasból aláhullva: láncok –
A láthatatlan, mégis óriás hó.

Nézi a vén tavaszt a ritkuló hó,
A hallást sérti a sokarcú visszhang.
Mint zsilipről ha leverve láncok,
A vak eszme elárasztja az erdőt.
Itt nem segít majd benzin és fehér út,
Sem az irtás kirajzolt sávja szemközt.

A formátlan mindenség árja szemközt.
Borzongató csillag és esztelen hó
Támad, össztűz alá vonva a sík, út.
Tükör-verődés, árny, kép mása, visszhang
Szállja meg a szétdúlt ardennes-i erdőt,
Örök egymás-váltásai a láncok.

Erőt vesznek mirajtunk, mondd, a láncok?
Velem minden tárgy, elem, íme szemközt
Áll. Itthagyom hát az alkonyi erdőt,
Hol fatörzset-ágat behord-lehúz hó,
És szó helyett üresen kong a visszhang;
Itt végez minden. Nem több a bejárt út –

Csak mint a láncok. Nekem nincs tovább út,
Járni az erdőt. Torlaszod jeges hó.
Szegülünk, szemközt. Csak az vagy Te: visszhang.

Ferencz Győző fordítása

B)

Paul Verlaine:

Nyár lesz tehát...

Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;

A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;

s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

Szabó Lőrinc fordítása