Ó-Szellemek tékozló gyermeke,
Megjöttem csúzos partjainkra, e
Hideg földre, hol széthullt idegem,
Tehetségem a polcra téve fenn,
S nyugágyban, gyógyszerrel tömötten, én,
Míg korállszirteken kihúnyt a fény,
Antibúzt és mogadont nyelve csak,
Gyógyulva sírtam: hova lett a nap?
A magasított ablakon?
Talán megváltóm lesz a víz,
Ha fénybe tarthatom!
De szövetségesem a távol is,
Ablak s szél közé feszítve, hisz
Egyensúlyban csak az lehet,
Ki fontolt kézhez kap hideg szemet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.