Dylan Thomas:
Poem in October
It was my thirtieth year to heaven
Woke to my hearing from harbour and neighbour wood
And the mussel pooled and the heron
Priested shore
The morning beckon
With water praying and call of seagull and rook
And the knock of sailing boats on the net webbed wall
Myself to set foot
That second
In the still sleeping town and set forth.
My birthday began with the water-
Birds and the birds of the winged trees flying my name
Above the farms and the white horses
And I rose
In rainy autumn
And walked abroad in a shower of all my days.
High tide and the heron dived when I took the road
Over the border
And the gates
Of the town closed as the town awoke.
A springful of larks in a rolling
Cloud and the roadside bushes brimming with whistling
Blackbirds and the sun of October
Summery
On the hill’s shoulder,
Here were fond climates and sweet singers suddenly
Come in the morning where I wandered and listened
To the rain wringing
Wind blow cold
In the wood faraway under me.
Pale rain over the dwindling harbour
And over the sea wet church the size of a snail
With its horns through mist and the castle
Brown as owls
But all the gardens
Of spring and summer were blooming in the tall tales
Beyond the border and under the lark full cloud.
There could I marvel
My birthday
Away but the weather turned around.
It turned away from the blithe country
And down the other air and the blue altered sky
Streamed again a wonder of summer
With apples
Pears and red currants
And I saw in the turning so clearly a child’s
Forgotten mornings when he walked with his mother
Through the parables
Of sun light
And the legends of the green chapels
And the twice told fields of infancy
That his tears burned my cheeks and his heart moved in mine.
These were the woods the river and sea
Where a boy
In the listening
Summertime of the dead whispered the truth of his joy
To the trees and the stones and the fish in the tide.
And the mystery
Sang alive
Still in the water and singingbirds.
And there could I marvel my birthday
Away but the weather turned around. And the true
Joy of the long dead child sang burning
In the sun.
It was my thirtieth
Year to heaven stood there then in the summer noon
Though the town below lay leaved with October blood.
O may my heart’s truth
Still be sung
On this high hill in a year’s turning.
OKTÓBERI VERS
Már harminc év emelt az égnek,
Felvert a dokkon s a szomszédos erdőkön át
S a kagylókelyhes, kócsagpapos
Partokon
Miséző hajnal
Vízmormolás, sirálysikoly meg szárcsa-szó
S hálós móló-falakra koccanó hajók zajával,
Hogy lábraálljak
Azonnal
S az alvó városon útra váljak.
Indult a nap: vizimadár-sereg
És szárnyas fák madárhada surrogta nevem
Tanyák s fehér lovak felett
S felkeltem
A lucskos őszben
S baktattam mindennapjaimnak záporán.
De már az ár s a vizimadár letűnt, ahogy kiléptem
Túl a mezsgyéken
S kapuin át
A városnak, mely ébredezett éppen.
Pacsirta-zuhatag a hömpölygő
Felhőben és bokrok csordultig füttyögő
Rigóval és az októberi nap
Nyári-mód
A dombok vállán:
Lágy évszak kelt elő édesded dalosokkal
E reggelen, hol bandukoltam és figyeltem
Záporba pergő
Szeleket
Az erdőn messze lent alattam.
Fakó esőbe mosódott a móló
S a tengernyirkos templom, mely csigányi csak
Ködökbe tolva szarvát és a kastély
A barna bagoly –
De minden kerten
Tavasz meg nyár virult mágus meséken át
A mezsgyén túl, pacsirtabujtató felhők alatt.
Ím, csodálhattam
Születésnapom,
Habár ború kerített távolabb.
De elkerült a fénylő táj felől.
És lent az új fuvalom és a kékre vált égbolt
Ontotta már a nyári csodát,
Sok almát
Körtét és ribizkét –
S oly tisztán láttam bennük egy gyerek
Elfeledt reggeleit, midőn anyjával lépkedett
A napsugár
Árkádjain
És zöld kápolnánk legendáiban
A kétszer mondott gyerekkori tájon,
Hogy könnye elöntött s szive megmoccant szívemben:
Ez a folyó volt, ez a tenger és az erdők,
Hol a gyermek
A holtak fülelő
Nyarában fáknak és halaknak és köveknek
Suttogta el boldogsága igazát.
És a volt-varázs
Élve zengett
Az árban és dalos madárban.
Ím, csodálhattam születésnapom,
Habár ború kerített távolabb. S a rég halott
Gyerek igaz öröme lángolt és dalolt
A napban.
Már harmincadik
Évem emelt az égnek, álltam a nyári délben,
Míg a városra lombot szórt az októberi vér.
Ó, bár szólna itt
E szív igaza
E dombtetőn az új évfordulón.
Tellér Gyula fordítása
