Vers, valóság, világ

Gyurkovics Tibor:


Négy évszak



Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa.
Nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett, csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe,
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárga kockás sál világít
a szürkületben, mint a lámpa
lebeg a szélben kék kabátja
s úgy halad tovább, fától fáig,
amíg a szem még visszarántja.


                II.

Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt?

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa,
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet,
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul
– egyszerûen fog fölfakadni.


                III.

A nyár úgy fekszik, mint a róka,
a kert végében összegyûrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertben feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvény életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?


                IV.

Ne mondd, ne mondd. Az ősz kitárva,
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
azt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet,
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked, és
nagy ára van a szeretetnek,
nem csak könny, nem csak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.