Vers, valóság, világ

Derek Mahon:

A tenger télen
(részlet)

A jó érzést te ismered,
Ha megihlet a környezet –
Lámpaolaj, rokon tengerszag, és
Az illanó hajnalfény-jelenés,
S közben a hit, hogy dolgainkból itt
A szerény vázlat majd gyümölcsözik,
Túlélve téli hónapok sorát
Dianának még ajándékot ád.

Téli a tenger, merre ő halad,
Sziklákra dühként fröccsen ki a hab.
Mert mi rohad az államon belül,
Ártatlant fertőz. Összegyűl
Mit romlásunk hozott, e Pokol
Vizén is itt van, lelkeket tarol,
A napi létbe fúrva be magát,
Elmarja férjétől az asszonyát.

Hogy megtértem egy éve, itt,
Tonio Krögerként alig
Tudtam átlátni múltamat,
De éreztem, sosem szabad
Levedlenem, miből vagyok.
Jobbá, rosszabbá váltam? Egy dolog.
Káosz, bizonytalanság vár, s vele
Az északír rendőr hideg szeme.

Ó-Szellemek tékozló gyermeke,
Megjöttem csúzos partjainkra, e
Hideg földre, hol széthullt idegem,
Tehetségem a polcra téve fenn,
S nyugágyban, gyógyszerrel tömötten, én,
Míg korállszirteken kihúnyt a fény,
Antibúzt és mogadont nyelve csak,
Gyógyulva sírtam: hova lett a nap?

Miért bámulok egyre ki
A magasított ablakon?
Talán megváltóm lesz a víz,
Ha fénybe tarthatom!
De szövetségesem a távol is,
Ablak s szél közé feszítve, hisz
Egyensúlyban csak az lehet,
Ki fontolt kézhez kap hideg szemet.
 

Olykor – szándékkal kísérletezek –
Dagályt, apályt lesve a látcsövön,
Kóbor esőcseppet, legyet,
De túl a didergő füvön,
Krémszínű tenger s zaklatott egek
Érzem beszáguldozzák vérköröm,
Metaforáit kínálja a lét –
Tisztítótűz, halál és nemiség.

A szép táj nyugtató nagyon,
A művészettel párhuzamba von –
A tenger szűzi télikert,
Csillogva tükrözi a végtelent;
De lent zavar a mély sűrű, mikor
„No tengo mas que dar te” szava szól,
S hajókat indít Jehova szele,
S paranccsal szólít, induljunk vele.

És örökös a kételyem
A versírással is, hiszen
Mit zárórakor itt meg ott,
Kínjukban elkiáltanak,
Hordozhat annyi fontosat,
Mint e fegyelmezett sorok...