Vers, valóság, világ

Azt hiszem, eljött az idő a Szerző prológjára:

Dylan Thomas:

A szerző előhangja

Leáldozván e nap
Isten vitte nyár végén
Csobogó lazac sugárban,
Hol tengerrázta lakom
A sziklák nyaktörőjén
Körülárasztja csirip és gyümölcs,
Hab, sí, uszony, madártoll,
Táncos erdő-paták alatt,
Tajték-túró fövényen,
Ahol halaskofálkodó
Sirályt látni s vitorlát,
S kinn varjúsötét legények
Felhőbe göngyölten térdepelnek
Napnyugtatta hálók elé,
Majdhogy mennyben ludak s fiúk
Szigonnyal, gémek, kagylók
Hét tengeren beszélnek,
Örök víz, messzire
A hétnap-kurta éj
Városaitól, tornyaik
Horgadnak jámbor szélbe,
Mint vézna szalmaszálak –
Itt zengem békén, bénán
Néktek, idegenek (ámbár
Az ének munka, lángos-tornyos,
Madár-tűz a világ
Forduló erdejében
Görcs fűrészhangomon)
Kottám: e halomnyi tenger-gyűrt lapot,
Mik szállnak-hullanak
Mint falevél azonnal
Mind belehalnak, omolnak
Dögmeleg éjszakába.
Tengerre lazac, kiszítt nap csúszik,
És néma hattyúk hagyják helyben
Öblöm kékfoltos alkonyát, amint
E zajgó képet mázolom
Nektek, hogy megtudjátok,
Munkában forgó ember, én miként
Áldom e csillagom, mit madárka
Zeng, víz szül, vér vált, ember rombol.
Hallj: telikürtölöm a teret
Haltól a szökő bércig! Láss:
Építem zúgó bárkám
Kedves szeretteimnek,
Amint a vízözön megindul,
Ha emberkútból ontja
Aggály, veres viszály,
Szétolvadón s hegyfalként
Árad karikában alvó
Bárányfehér, üres majorban –

Walesnek két karomban.
Fellegtoronyban, hejhó,
Kántáló bagolyfelség,
A rezgő utat beholdsugározván
Ki meríted a völgy-szarvast halálba!
Ónnal mért sósvizen, huj,
Gyűrűs galamb, te vedlett,
A huhogó majdnem-éj árnyán
Veled a walesi varjútiszteletes,
Te turbékolsz erdő-dicséretet,
Kék kottán kotolsz búgón,
S jelet hullatsz alá lile-nyájra!
Hajó, te vad zsivajú nép,
Csőrötök tátott,
Bú tölti locska szirtfokon!
Hegy gebe-gerincén emitt
Inaló, hőhe, kannyúl! Más ki füleljen
E róka-fénynél árvizi
Hajóm csikorgására, mig eszkabálva
Sújtok (üllők kondulnak
Rikoltásomtul, tompa dal
Haragja nyelves pöffeteg),
Egymás bűzébe búvó állatok
Hallják, ki más, az Úr rengő földjén, bizony
(Ő Fenevadságát imádom mélyen!),
A vad, ki szunnyad, tiszta mind s szikár,
Sörtés gerincü erdőn! Szénaboglyos,
Üres tanyák tódult víz árján
Csipognak összefutván,
S a csűrtetők háborút kotkodálnak!
Szomszédok birodalmi népe,
Uszonyos, prémes, tollas, mind gyűlik
Bárkámhoz, a holdrészeg Noé
Lakába, tenger öblire:
Irhás, pikkelyes, gyapjas nemzetségek…
Csupán a mélybefúlt kolompok,
Nyájról és templomról valók,
Verik föl a béna békét errefelé
Nap hunytán, s éjben áznak a szentelt földek.
Magukban vonulunk ki, s hirtelen ének
Wales csillagai alatt, kiálts hát,
Bárkák sokasága! Át a tocsogó,
Vízlepte földeken szeretteikkel
Költöznek, mint fából rótt sok sziget,
Hegytől hegyig. Hajó, fuvolásom,
Hajócsőrű galambom! S te bölcs
Tengeri róka, ősz vén,
S ti Cinege és Cincogi horgonyosom!
Bárkám dalol a napsugárban
Isten vitte nyár végén,
S a vízözön immár virágba fakad.

Fordította:
Weöres Sándor