www.youtube.com/watch

The Hudson Letter

I.

Sometimes, from beyond the skyscrapers, the cry of a tug-boat finds you in your insomnia, and you remember this desert of iron and cement is an island.

                   – Albert Camus, American Journals,

                                      tr. Hugh Levick

Winter; a short walk from the 10th St. Pier –

and what of the kick-start that should be here?

The fishy ice lies thick on Gansevoort

around the corner, and the snow shines bright

about your country house this morning: short

the time left to find the serenity

which for a lifetime has eluded  me...

A rented ‘studio apartment’ in New York

five blocks from the river, time to think and work,

long-suffering friends and visitors, the bars

where Dylan Thomas spent his final hours,

God rest him; but there’s something missing here

in this autistic  slammer , some restorative

laid like a magic wand on everything –

on bed, chair, desk and air-conditioner.

Oh, show me how to recover my lost nerve!

The radiators knock, whistle and sing.

I toss and turn and listen, when I wake,

to the first bird and the first garbage truck,

hearing the ‘lordly’  Hudson ‘hardly’  flow

to New York Harbour and the sea below.

The lights go out along the Jersey shore

and, as Manhattan faces east once more,

dawn’s early light on bridge and water-tower,

Respighi’s temperate  nightingale  on WQXR

pipes up  though stronger stations throng the air –

a radio serendipity  to illustrate

the resilience  of our lyric appetite,

on tap in offices, lofts  and desperate ‘hoods

to Lorca’s ‘urinating multitudes’

while I make coffee and listen for the news

at eight; but first the nightingale. Sing, Muse.

PILINSZKY JÁNOS

Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

hullámaidba lépek.

Tünődve benned görgetik

fakó szivüknek terheit

a hallgatag szegények

A foszladó világ felett

te változó és mégis egy,

szelíd, örök vigasz vagy;

elomlik minden kívüled,

mit lágy erőszakod kivet,

elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik

hatalmad csillagképeid,

ez ősi, néma ábrák:

akár az első angyalok,

belőled jöttem és vagyok,

ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,

legyőzhetetlen kényszerek

vezetnek vissza hozzád;

folyam légy, s rajta én a hab,

fogadd be tékozló fiad,

komor, sötét mennyország.

Augusztus

Elfordulnak a csillagok,

Szent Lőrinc-éj: a nyár kihamvad;

hajnali, hűs ködök fogadnak,

elhagyjuk hát az évszakot.

Emlékeink rakosgatod:

elég lesz ez nekünk, magadnak?

Közös időnk kettészakadhat?

Szétfoszlik-e, ami adott?

Dühödten izzó mélypirosság

hó-arcodon a szenvedély

(szikráktól fényes téli éj),

ahogy ajkad gyöngyözni kezd

(könnyező vérnarancs-gerezd),

melyet a tiszta vágy hatott át.

Herbsttag

Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.

Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,

und auf den Fluren laß die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;

gib ihnen noch zwei südlichere Tage,

dränge sie zur Vollendung hin und jage

die letzte Süße in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.

Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,

wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben

und wird in den Alleen hin und her

unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.

József Attila:

OSZTÁS UTÁN

A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.

Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.

Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,

hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.
 

Now it is night and the barbarians have not come.

Or if they have we only recognize,

Harsh as a bombed bathroom,

The frantic anthropologisms

And lazarous ironies behind their talk

Of fitted carpets, central heating

And automatic gear-change –

Like the bleached bones of a hare

Or a handful of spent

Cartridges on a deserted rifle range.

Ó-Szellemek tékozló gyermeke,
Megjöttem csúzos partjainkra, e
Hideg földre, hol széthullt idegem,
Tehetségem a polcra téve fenn,
S nyugágyban, gyógyszerrel tömötten, én,
Míg korállszirteken kihúnyt a fény,
Antibúzt és mogadont nyelve csak,
Gyógyulva sírtam: hova lett a nap?

Miért bámulok egyre ki
A magasított ablakon?
Talán megváltóm lesz a víz,
Ha fénybe tarthatom!
De szövetségesem a távol is,
Ablak s szél közé feszítve, hisz
Egyensúlyban csak az lehet,
Ki fontolt kézhez kap hideg szemet.

Hogy megtértem egy éve, itt,
Tonio Krögerként alig
Tudtam átlátni múltamat,
De éreztem, sosem szabad
Levedlenem, miből vagyok.
Jobbá, rosszabbá váltam? Egy dolog.
Káosz, bizonytalanság vár, s vele
Az északír rendőr hideg szeme.

A jó érzést te ismered,

Ha megihlet a környezet –

Lámpaolaj, rokon tengerszag, és

Az illanó hajnalfény-jelenés,

S közben a hit, hogy dolgainkból itt

A szerény vázlat majd gyümölcsözik,

Túlélve téli hónapok sorát

Dianának még ajándékot ád.

Téli a tenger, merre ő halad,

Sziklákra dühként fröccsen ki a hab.

Mert mi rohad az államon belül,

Ártatlant fertőz. Összegyűl

Mit romlásunk hozott, e Pokol

Vizén is itt van, lelkeket tarol,

A napi létbe fúrva be magát,